Hétvégén Pedagógus nap volt.
Azt gondolom, jelenleg igencsak sokan átértékelték, kik is ők az életünkben. És ezentúl talán mindig nagybetűvel írják le ezt a szót.
A karantén alatt számtalan szülő megtapasztalhatta, micsoda terheket vesznek le a vállukról ezek a hivatásukat szenvedéllyel, végtelen türelemmel végző emberek. Inkább csillogó, hálás tekintetekért, mintsem jól fizető keresetért.
Az én Apukám is tanárember volt. Egészen pontosan tanító. Ahogy Gárdonyi mondta, az az igazi fáklya típusú.
Aki ha kellett, énekkart szervezett a faluban, aminek lelkes tagja is volt a basszus szólamot erősítve. Máskor megszervezte, hogy legyen anyag és ember ahhoz, hogy együtt járdát csináljanak. Ha úgy esett, röplabdapályát betonozott az iskola mellett, majd elvégezve a képzést, az edzéseket is megtartotta. Szegény sorsú gyerekeknek ha képzőművészetben voltak tehetségesek, kiállítást szervezett, ha zenében, akkor hangszert szerzett nekik. Nem egyszer zongorát is.
Soha nem tudta elviselni, hogy egy gyerek éhezzen. Akár az utolsó falatját is odaadta.
Nem egyszer volt, hogy idegen családokat szedett össze az utcán, hazahozta őket, édesanyámat pedig kérte, terítsen meg nekik szépen, és osszuk meg velük azt a keveset, amennyi nekünk volt.
És ahogy tanított!
Engem is tanított alsós koromban két évig. Az irodalom, a versek szeretete tőle van nagyon sokunkban. Nem egyszer könnyeztünk, ahogy verset olvasott nekünk. Hazaszeretetre is ő nevelt. Nem akárhogy. Behozta Nemeskürty István: Akik érted haltak szent világszabadság c. kötetét és felolvasta az aradi hősök utolsó óráit.
A zene szeretetének átadása ugyanolyan fontos volt ennek az egyszerű, szerény tanítónak. Másodikos kislány koromtól utaztam heti kétszer busszal a közeli városba zeneiskolába. Ma már világhírű, Kossuth-díjas zongoraművész barátságára vagyok nagyon büszke. A Zeneakadémia, a koncertek életem szerves részei.
Soha nem felejtem, hogyan nevelt becsületességre, tisztességre. Azt mondta, soha ne próbáljak, akár csak egy icipici csokit sem elcsenni a boltból. Merthogy az ember csak egyszer tudja elveszíteni a becsületét. Azt utána már nem lehet visszaszerezni.
A hivatásáról minden nehézsége ellenére olyan szépen beszélt, hogy magam is ezt a pályát választottam. 21 évig gyerekeknek szenteltem magam, a következő legalább 21-et pedig felnőttek “tanítására” fordítom. Úgy életvezetési tanácsadóként, előadóként, workshopok gazdájaként és ahogy az ügyfeleim hívnak, boldogságra hangolóként.
Édesapám 26 éve már csak odafentről figyel. Hiszem, hogy sokszor büszke rám. Például arra, hogy mintegy hídként átadtam a tőle tanult hazaszeretet a ma már felnőtt fiamnak. Aki ugyan elment Bostonba mesterdiplomát szerezni, de utána hazajött, itthon keresett állást. Azt mondta, Amerikában hiába mondja valakinek hogy Ady, József Attila, Radnóti. Itthon pedig félszavakból is értik, értjük egymást.
Minden alkalommal, amikor gesztenyefát látok, átmelegszik a szívem tája, mert eszembe jut a falusi iskola, ahol az ő állandó tanterme előtt állt két hatalmas, gyönyörű példánya ennek a fának.
Emlékszem, amikor összeszedtük a földre hullt vadgesztenyéket, hogy a tanteremben néhány kihegyezett gyufaszál segítségével különböző figurákat, tárgyakat eszkábáljunk belőlük.
Mai napig minden évben lehajolok néhány szép darabért. Ott lapulnak a zsebemben, a táskámban, a polcomon. Tökéletesen illenek a markomba. Szeretem a tapintásukat, jó őket megsimogatnom.