“Férfiasan” bevallom, letaglózott, amikor március 11-én felfogtam, mire megy ki a játék.
Hogy ez már nem másokról szól, hanem rólunk, hogy konkrétan a mi bőrünkre megy ki.
Azonnal döntenem kellett a számomra nagyon fájó véráldozatról: lemondtam a 14-ére tervezett előadásomat. Hálás, dicsérő reakciókat váltott ki.
Azóta volt időm gondolkodni, milyen morbid, hogy pont a félelemről tartottam volna életvezetési előadást. A témát én persze akkor még, amikor készültem rá, abszolút abból a szemszögből fogtam meg, hogy mit kezdjünk azzal a félelemmel, amelyik nem engedi, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Ehhez kínáltam volna többek között fogódzókat, megoldásokat.
Azóta megismerkedtünk egy másik fajtájával a félelemnek. Egy ezerszer durvábbal. És kivétel nélkül mindannyian.
Amikor félünk, hogy mi megússzuk-e, életben maradunk-e, rettegünk a szeretteinkért, féltjük az állásunkat, a fedelet a fejünk felett. Van, aki pánikba esik a felgyülemlett stressztől. Félelemmel nézzük, ahogy olvad el a megtakarításunk. Szóval rettegünk rendesen, hol jobban, hol kevésbé.
Mert ennek nem látjuk a végét. Minden bizonytalan. És a bizonytalanságnál semmi nincs rosszabb.
Magam is büszkén emlegettem március elején, hogy milyen sok programmal tele a naptáram. Saját szervezéssel, felkérésre, privát kliensekkel. Egész június közepéig láttam a javát, hogy mikor, mit csinálok. Az élet ezeket egy tollvonással áthúzta.
Egzisztenciálisan a padlóra küldött.
De én mondom mindig, hogy “ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limoncellot!”
Ez most egy hosszú “kotyvasztás” lesz. De meglesz!
Bevallom, 4 napig nagyon magam alatt voltam. Néha még picit sírtam is, amikor a kárainkról meséltem barátaimnak telefonban. Mert igen, vannak azok a barátok, akik ilyenkor is ott vannak. De róluk külön szeretnék majd írni. Megérdemlik.
Aztán megráztam magam, és kitaláltam, mi az, amivel most én tudnék segíteni másoknak. És március 16-án leírtam és nyilvánosan kitettem ezt a mondatot:
“Igyekezni fogok mindent megtenni azért, hogy legalább online hozzá tudjak járulni ahhoz, hogy elviselhetőbbek legyenek a napjaink.”
Van nekem számtalan nagylétszámú online közösségem. Hát bennük kell tartanom a lelket. Hogy ne roppanjanak össze, hogy másra vigyem a fókuszt, mint a veszteségek, a félelem, hogy néha még mosolyogni is tudjanak.
És akkor beindult újra a kreativitásom. De valami számomra is hihetetlenül.
Folyamatosan, minden reggel feladatokat adok. Igyekszem nagyon változatosan. Közben figyelek az intim zónájukra is. Mikor, mennyi az, ami nyilvános lehet.
Leginkább a több mint 3600 fős Aurélia világa csoporttal kommunikálok. Minden hozzászólásra, általuk küldött befotózásra reagálok.
De ugyanúgy helyt állok a több mint 12 ezres Boldogságra hangolva, motivációs oldalamon, a privát oldalamon, valamint az Instán és a Linkedlnen.
Folyamatosan jönnek a szebbnél szebb visszajelzések, milyen hálásak érte.
Hogy összetartom az embereket, a csoportokat. Hiszen egymásét is olvassák, egymáséra is reagálnak. Olvastam olyat, hogy nagyon távol élő emberek ajándékot küldtek egymásnak, mert nálam, a csoportban nagyon egymásra hangolódtak, megszerették egymást. A csoportban a világ minden táján élő magyar van.
Én pedig boldogan teszem a dolgom-közben megoldva a saját, naponta felmerülő problémáinkat-, hiszen én ehhez értek, ez a küldetésem itt a Földön.
Annyi már biztos, hogy amikor pótolom az elmaradt előadásomat a félelemről, már egy egész más nézőpontból is elemezni fogom a témát.
Addig pedig mindenki tegye a dolgát ott, ahol tudja, úgy, ahogy tudja!
Higgyétek el, túlélni segít!