Karanténban vagyunk.
Talán még soha nem volt ennyire szükség arra, hogy ne falakat emeljünk egymás ellen, hanem hidakat építsünk egymáshoz.
Sóvárgunk az érintésre, a jó szóra.
Persze voltak, akik eddig is így éltek. Becsülték a jó társaságot, öleléseket adtak és kaptak.
Most viszont sokan rájöttek, hogy mennyi mindent elmulasztottak, elsétáltak mellette.
Szomorú, hogy egy ilyen világégésnek kellett ahhoz jönnie, hogy erre rádöbbenjenek.
De ha már eljött a felismerés pillanata, akkor jöjjön a változtatás is!
És épp a napokban hallottam egy beszélgetésben, hogy már a fiatalok is szenvednek a chat-eléstől. Hát ne chatelni tessék! Hívjuk fel a másikat, hogy hallja a hangunkat! Sőt adjuk hozzá az arcunkat, a mimikánkat is! Többfajta lehetőségünk is van rá.
Sok, eddig ismeretlen ember bejelöli egymást. Azért szerintem ha azt akarják, hogy el is fogadják őket, nem ártana pár kedves sort írni mellé, miért is a jelölés. Lehet, hogy szimpatikus, amit a másik csinál, ahogy gondolkodik. Lehet, hogy csak egyszerűen néhány kedves közös ismerős köt össze.
Azért nem kell a másik emberhez hidat építeni, hogy azonnal valami általad forgalmazott terméket próbálj meg eladni!
Sajnos sok most az ilyen kóbor szerencselovag is az online térben.
De persze hamar elválik az ocsú a búzától.
Viszont ami/aki érték, azt becsüljük meg nagyon!
Amikor valaki felhív csak azért, hogy megkérdezze, hogy vagy, tud-e bármiben segíteni.
Nálam hihetetlenül felértékelődtek azok az emberek, akik nem gondolták azt, hogy egy coachnak soha nincs szüksége “coach “-ra. És akik nem azért hívtak fel, hogy rám borítsák az összes szennyesüket. Akkor, amikor én is tele voltam fájdalommal, szenvedéssel, könnyekkel, dühvel, félelemmel.
Hálás voltam, vagyok értük. Hidak épülnek köztünk. Szép, fényes hidak.
Én egy faluban élek az agglomerációban, aminek az az egyik előnye sok más között, hogy a kistermelőink ellátnak minket minden fontossal.
Ha kell, házhoz hozzák a zöldséget, gyümölcsöt, pékárut, húsfélét, egyéb bolti terméket (pl. sütőpapírt).
Így most olyan boltokban is vásárolunk, ahol korábban nem.
A telefonos megrendelésnél megtudtam sok tulaj, vagy üzemeltető keresztnevét, az áruátvételnél a gyerekeinkről, a nehézségeinkről, a hobbijainkról váltunk szót. Kiderült, hogy a zöldségesünk öccse kiváló laptop szerelő.
Eszembe sincs a karantén feloldása után máshol vásárolni. Olyan mély, bizalmi rendszer alakult ki köztünk, a mérhetetlen tiszteletem mellett. Mi hidakat építettünk most egymáshoz.
És mit tettem én konkrétan?
Az évek során már korábban kiépítettem online, ma már nagylétszámú közösségeket. (Aurélia világa, Boldogságra hangolva).
Amikor felütötte fejét közöttünk a szörny, elhatároztam, hogy máshogy fogok kommunikálni. Minden nap adok a csoportnak olyan feladatot, gondolkodnivalót, írnivalót, keresgetnivalót, ami elviszi a fókuszt a negatív gondolataikról, a szorongásaikról.
Van, amikor festmények közt kutatnak, máskor filmeket, könyveket, zenéket ajánlunk egymásnak. Szavakhoz társított gondolatokról kell írni. De van olyan is, hogy fel kell hívni valakit és konkrétan megadott témáról mesélni neki.
Számtalan önismereti feladatot adok. Rá akarom döbbenteni őket, milyen értékesek.
Aztán, hogy mennyi mindenért lehetnek hálásak. A hála az egyik legmagasabb pozitív rezgést kiváltó érzés.
Fantasztikus, milyen hálásak ezért a tevékenységért nekem. És ezt le is írják.
Örülök, hiszen azt is tanítom, mennyire fontos, hogy a gondolatainkat, érzéseinket papírra vessük.
És a lényeg: ezek a közösségek úgy összekovácsolódtak, mint még soha. Kommentelnek egymásnak, bejelölik egymást privát és tovább barátkoznak.
Olyan mély, személyes dolgokat osztanak meg, olyan közel kerülünk egymáshoz, annyira megismerjük egymást, hogy az valami csoda.
Együtt nevetünk, meghatódunk. Segítjük egymást.
Szóval nem falak mögé bújunk, hanem hidakat építünk. Szeretet-hidakat.